Harmadik

Sziasztok Babák! 

Tudom, hogy eltűntem egy időre... de most, hogy végre túl vagyok az érettségin visszatértem a blogger világba, és úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy méltón befejezzem ezt a történetet. Szóval, remélem, hogy örömmel fogadjátok ezt a részt, és várom a kommentjeiteket negatív is jöhet ne kíméljetek. Közben már íródik egy következő blog, amit két "évadosra" tervezek, remélem ott is találkozunk majd! 

Jó olvasást Drágák; 

xoxo; Ariana. 

Emma már tűkön ülve várta az estét. A szombati napja tökéletesen indult, s nem is végződhetett rosszabbul. Legalább is ő így gondolta. A nagynénje kora hajnalban hagyta el a házat, őt pedig friss, banános-fahéjas forró csokival ébresztette a nevelőnője. Hercegnőnek érezte magát, akit végre nem őrizett a sárkány, s elhagyhatta a tornyot egy kis időre. Már dél óta a ruháit válogatta, azon tanakodott, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb az esti bulira, amikor beállított hozzá a legjobb barátnője Aurora, hogy elmesélje csúnya szakítását Brodie-val.

- És képzeld, ő hagyott ott engem! Valami új ázsiai fruskával szűrte össze a levet az a szemét – Aurora sipító hangja még így, sírással vegyítve is igazán bántotta Emma fülét, de muszáj volt végighallgatnia. Mégiscsak ő volt a legjobb barátnője, s a suli uralkodója is egyben. Már előre sajnálta azt az ázsiai ribancot, aki volt annyira meggondolatlan, hogy lecsapta a királykisasszony kezéről az ő nagyon szőke, de annál butább hercegét.

- Ráadásul, Brodie bejelentette, hogy azzal a szemét kurvával fog elmenni a ma esti tábortüzes buliba. Legszívesebben megfojtanám!

- Brodie-t?                                        

- Dehogy is Emma! Hát nem figyelsz rám? Ő csak az áldozat. Az az undorító Chin Kim az, aki az egészet kitervelte! – hangja kicsit őrülten hatott. Emma jókat szórakozott rajta magában, ám mikor ez a mondat elhagyta barátnője ajkát, még ő maga is megrökönyödött kissé.

- Brodie szakított veled, nem Kim.

- De ő vette rá, nem érted? Láss már a sorok mögé te nő – Aurora sértődöttem pöckölte meg Emma homlokát, mire a lány szemöldöke említett testrészének közepére szaladt.

- Na, jól van, Rori ennek itt a vége. Vedd már észre, hogy Brodie egy seggfej, és, hogy te sokkal jobbat érdemelsz nála. Egy olyan fiút, aki okos, és helyes, akinek nem csak egy darab hús vagy, amit éjszakánként megdöngethet – Emma szavai kemények voltak ugyan, de mintha hatásukra Aurora arca és azzal együtt gondolatai is megvilágosodtak volna.

- Igazad van! Kinek kell Brodie Breakstred, hogyha találhatok magamnak olyan fiút is, mint a te Aiden Hawthorne-od.

- Hogy mi?

- Bizony! Úgy tudom, neki van egy legjobb barátja, az a Mark, ő is elég cuki.

- Rori, Marcusnak hívják, és egyébként meleg, mint a kályha télen.

- És? Az a legkevesebb! Jó alany ahhoz, hogy féltékennyé tegyem Brodie-t! – mondta, azzal felpattant az ágyról, pár gyűrődést hagyva maga után a lepedőn – most megyek Csillagom! Este találkozunk, érted jövök tízre! – azzal egy puszit lehelt Emma arcára, és már ott sem volt. Eltűnt az ajtó mögött, mintha nem is jött volna be rajta. Emma értetlenül bámult utána. Sosem gondolta volna, hogy Aurora tényleg szereti Brodie-t. Sosem bánt úgy vele, mint egyenrangú féllel, inkább úgy viselkedett a fiúval, mint egy lábtörlővel. Aztán eszébe jutott Aiden, és az, hogy ő hogyan viselkedett a fiúval még anno elsőben. Abban az időben mindent megtett volna a népszerűségért, s láss csodát kívánsága be is teljesült, csak az nem volt soha mindegy, hogy milyen áron.

Aurora azért érdemelte ki a suli méhkirálynője címet, mert gyönyörű volt. Ez már akkor, kilencedikben is meglátszott rajta. Alacsony volt, telt idomú mégis karcsú, vékony, kifogástalan bőrrel és hajjal, míg Emma magas, csontos és kissé gebe, bár kellemes alakkal rendelkezett. Kinézete eltörpült barátnőéjé mellett. Ezért gonoszságával, ravaszságával érte el azt, hogy Aurora érdeklődjön iránta, s barátságuk megalapozta útlevelét a népszerűség szigete felé.

Mára megbánta a dolgokat, amiket akkor, gyerekfejjel, másokkal tett. Aiden pedig az egyik legmeghatározóbb célpont volt a gúnyok és a lelki terror lövedékeinek. Talán azért mert szegény fiú mindig szomorúan jött iskolába vagy, mert olyan pletykák terjengtek róla, hogy vagdossa magát. Emma sosem tudta igazán, hogy miért pont őt szemelte ki magának. 

Az este, ha nem is olyan gyorsan, ahogy a lány szerette volna, de eljött. Már tűkön ülve várta a barátnőjét a nappali közepén toporogva, platformos, fekete magas sarkújában, és abban a szintén fekete, bőr kisestélyiben, ami olyan szépen kiemelte az alakját. Barna haja göndör fürtökben omlott enyhén széles vállára, arcát halovány smink borította.

- Meseszép vágy kedveském! – lelkendezett Victorie mikor meglátta – egy igázi ’ercegnő! – az asszony szinte mindig körberajongta, de most még a szeme is csillogott, s annyi öröm vegyült a hangjába, hogy simán le tudta volna gyűrni az összes gyerek „először látok karácsonyfát az életemben” tekintetét. Emma lesütötte a tekintetét, nem akarta elárulni, hogy ő maga nem igazán érzi jól magát a bőrében. A ruha túl szűk volt neki, de nem akarta megsérteni Aurorát azzal, hogy nem ebben érkezik életük egyik legfontosabb bulijára, hiszen tőle kapta. A lábai hosszúak voltak, de nem szerette őket, mert a kevés vízfogyasztástól és a még kevesebb sporttól, a combjain enyhe narancsbőr mutatkozott. Az egyik melle kamaszkorától fogva feltűnően kisebb volt, mint a másik, s ezt ez a bámulatosan szép ruha még ki is emelte, így kénytelen volt felvenni hozzá a mell alá érő farmerkabátját is. Önmagának koránt sem volt olyan szép, mint amilyennek mások mondták.

A tíz óra hamar eljött aztán. Emma még bedobott egy koktélt, meg egy kis chipset tömött a szájába, majd a duda felharsanására csókot nyomott a nevelőnője arcára, és kivonult. A ház előtt egy gyönyörű, sötétrózsaszín limuzin állt, a tetőablakból Aurora lógott ki félig. Vigyorgott, kezében egy üveg méregdrága pezsgőt lóbált.

- Gyere Babám! Mindenki ránk vár! – éles hangja, és mindent elsöprő mosolya vigyorgásra késztette a lányt. Nem tudta letagadni, imádta a legjobb barátnőjét, akkor is, ha az néha kicsit öntelt, és butuska volt.  Emma amilyen gyorsan csak tudott odatipegett a kocsihoz, és beszállt. Megszokta már a csillogást meg a fényeket, de ez a limuzin mindent feltett egy lapra, és el is vitte a tétet. Gyönyörű volt, tágas, puha ülésekkel, közepén egy kis emelvény, amin még két üveg pezsgő és két kristálypohár ácsorgott. Meg kell hagyni, a lányok mindig is tudták, hogyan kell bulizni.

- Szia! – köszönt Emma, majd két puszit lehelt legjobb barátnője tűzrózsás arcára. Az este kicsit hűvös volt, így a szél könnyedén kifújta mindkettejük, egyébként fehér bőrét. Aurorának az orrát csípte ki a hideg. Bár annyi alapozó volt rajta, hogy ezt alig lehetett észrevenni.

- Dögös vagy Worrington! – kacsintott rá Aurora, és elvigyorodott. Az a cinkos mosoly ült az arcán, mintha tudna valamit, amit ő, Emma nem.

- Na, és van valami terved a ma estére? Brodie-val kapcsolatban.

- Cicám, nekem mindig van egy tervem! Mondtam, hogy az a vágott szemű liba nem fogja megúszni szárazon.

- Rossz úton jár az, aki veled kezd ki, de gondolj csak bele, nem lenne sokkal célravezetőbb, ha nem foglalkoznál velük? A férfiakat kikészíti, ha valaki, aki oda meg vissza volt értük, úgy kezeli őket, mint egy darab szemetet.

- Persze, te biztosan jobban tudod, de szerintem először megpróbálkozom a saját tervemmel – hangjából kiérződött az az enyhe fellengzősség, ami mindig ott bujkált a szavai mögött. Emma csak megmosolyogta, megtanulta már, hogy ezt nem kell felvenni, hiszen Aurora családjában szinte mindenki így beszél a másikkal. Ez afféle berögződés, mint a reflexek.

A kocsi viszonylag hamar odaért. Emma csak akkor tudta megcsodálni barátnője remek kinézetét, mikor az kiszállt a kocsiból. Aurora egy sötétrózsaszín, inkább már a lila árnyalataira húzó koktélruhát viselt. Szív alakú kivágása kiemelte kerekded idomait, alul pedig mivel a ruha nem teljesen simult a testéhez, kicsit elterelte a figyelmet rövid, de formás lábairól. A haja le volt engedve neki is, de egy kövekkel kirakott, tiaraszerű fejdísz dobta fel, hogy ne legyen olyan hétköznapi.

Az erdő szélén álltak meg, ahonnan egy rövidke, öt perces séta következett. Miközben befelé haladtak a fák között kénytelen volt összébb húzni magán a kabátkát. Már bőven tavasz közepén jártak, de az éjszakák sokkal inkább emlékeztettek a késő ősz időjárására.

 A zenét már oda lehetett hallani, ahogy a becsípett tinédzserek zsivaját is. Emma simán kiszűrte Brodie mély, kicsit hörgős nevetését, és felismerte Aiden búgós, komolykodós hangját, ám azt, hogy mit mondott, csak akkor értette meg, mikor közelebb értek. Róla beszélt.

Aiden nem sokat teketóriázott a kinézete miatt. A gondolatai egész nap a nagyanyján és az ő betegségén jártak. Azon, hogy vajon az apja mért nem mesélt neki soha róla, hiszen attól, hogy volt ez a gondja, még ugyan annyi joga lett volna látni az egyetlen unokáját, mint a nagyapjának. Nem volt ideje azon aggodalmaskodni, hogy mit fognak hozzá szólni azon a hülye bulin, ahová tulajdonképpen el sem akart menni, de akár hányszor Emmára gondolt elfogta a mindent elsöprő vágy. Nem az a fajta, hogy legszívesebben leteperné, hogy testük örökre összeolvadjon, - persze a kanos, tinédzserfiú énje ebből is belekevert egy picit a gondolatai tengerébe -, hanem az a fajta, ami láncra verve tart fogságban, s egyre csak a füledbe súgja „ne légy hülye, úgy sem kellenél neki”.

Magára erőltette hát boldognak tűnő mosolyát, felvett egy farmert és egy egyszínű, fekete inget, majd levonult a nappaliba, ahol az apja zokniban és alsónadrágban ült a kanapén, lábát a kávézóasztalon pihentette, ölében egy nagy tál pattogatott kukorica pihent. Travis látszólag fel sem figyelt arra, hogy fia kivételesen elegáns ruhákba bújt. Aidennek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy felkeltse a pihenő figyelmét.

- Khmm… khmm!

- Aiden?

- Fel sem tűnik, hogy hogy nézek ki?

- Kivételesen inget húztál pulóver helyett.

- Jó meglátás.

- Mész valahová?

- Igen! Lesz egy buli, a végzősöknek szinte kötelező, hiszen azért mégiscsak az utolsó bulik egyike – magyarázta apjának, reménykedve abban, hogy a férfi még szóval tartja annyi ideig, hogy lekésse a megbeszélt találkát. Tényleg nem volt kedve menni. Nem is értette már, így utólag, hogy miért hívta fel a lányt. Miért ígérkezett el erre a bulira. Hiszen úgyis csak szenvedni fog. Sokkal inkább szereti a magányt, mint a pásztázó tekinteteket.

- Értem. Érezd jól magad! - rikkantotta Travis, majd figyelmét ismét a tévében zajló meccsre irányította.

- Hányra jöjjek haza?

- Már nem vagy gyerek! Akkor jössz, amikor akarsz – szavai hallatán Aiden szemöldöke a homloka közepére szökött. Már azon volt, hogy megszólal, és jól leteremti az apját, hogy egy rendes szülőnek nem így kéne viselkednie, mikor felharsant a duda a ház előtt. Inkább csak lemondóan sóhajtott, majd egy halk „jó éjt” keretein belül elhagyta a biztonságot nyújtó házat.

Marcus a régi Dodge-dzsal, amit még két éve kapott ajándékba az édesanyjától, a születésnapjára. Sötétkék volt, itt-ott lepergett róla a festék, és ha ötösbe tették furcsa, csikorgó hangot hallatott, de a két fiú szerette. Aiden vigyorogva közelítette meg a járművet, majd két rántás után sikerült is kinyitnia az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessen barátja mellé. Örömmel nyugtázta, hogy Marcus sem vitte túlzásba az öltözködést, egy farmer volt rajta, fehér inggel és baba kék zakóval.

- Csá haver! – pacsizott le barátjával, aki hatalmas vigyorral köszönt vissza.

- Drága fiam, végre egyszer kiöltöztél! – ujjongott Marcus, s beletúrt égnek zselézett, vörös hajába. Marcus megforgatta a szemét, de azért ő is elmosolyodott. Talán nem is lesz ez olyan rossz este, mint ahogy azt gondolta, hiszen ha a legjobb barátja vele van, akkor sosem unatkozik.

Mikor odaértek, csupán pár lélek bolyongott a bungalóknál. Néhány fiú kihelyezte az asztalokat, és a söröket, meg a többi alkoholos italt, az a két lány pedig, akik ott voltak, a zenét állítgatták egy hangfalra dugott okos telefonon. Megérkezésüket senki nem fogadta kitörő örömmel, pusztán egy-egy „sziát” eresztettek meg feléjük, majd vissza is fordultak feladatukhoz.

- Szóval, Emma mégiscsak rávett, hogy eljöjj – mondta Marcus. Hangja sokat sejtetően perverz volt.

- Mire célzol?

- Kufirc lesz az este tesó! – rikkantotta, s pacsira emelte a kezét a levegőbe, amit Aiden csak egy grimasszal díjazott. Nem pacsizott le vele.

- Már miért lenne?

- Oké, figyelj, tudom, hogy te még nem voltál lánnyal, meg minden ilyesmi, de ide figyelj. Tizennyolc éves vagy, az ég szerelmére! És, hát Emma nem az a fajta lány, akinek zacskót kéne húzni a fejére, meglátásom szerint tökéletes játszó pajti lenne a számodra.

- Ne beszélj már így róla! Ő nem egy tárgy, hanem egy nő! Azt hittem a melegek sokkal inkább átérzik a lányok problémáit…

- Átérzem én, de te vagy a legjobb haverom, és nagyon jól tudod, hogy ami a szívemen, az a számon!

- De Emma, annyira más, mint én. Nem is értem, hogy miért állt szóba velem – Aiden sokkal inkább magának beszélt, mint a barátjának. Tényleg, fogalma sem volt róla, hogy vajon mit akarhat tőle ez a tökéletes lány.

Lesütötte a szemeit, észre sem vette, hogy az alatt a pár perc alatt, míg barátjával beszélgetett, egyre több ember érkezett a helyszínre. Aztán Marcus megfogta az állát, felemelte, majd elfordította a fejét, és akkor Aiden meglátta Őt. Emma olyan gyönyörűen ragyogott, hogy megszégyenítette a csillagokat. Haja fényes volt, és tökéletesen állt, ruhája pedig kiemelte alakját. Aiden ajka elnyílt, mintha megszűnt volna körülötte a világ, nem látott semerre, nem hallott senkit. Csak akkor sikerült bezárnia a csodálattól szétnyílt száját, amikor Emma odalépett elé, és egy-két másodperc teketóriázás után átölelte őt.

- Szia! – suttogta a fülébe a lány. Olyan magabiztos és szexis volt a hangja, hogy Aiden nyaka libabőrös lett. Meglepődött ettől a meleg fogadtatástól, egy ideig nem is tudta, hogyan kéne lereagálnia. Pár perc teketóriázás után lassan átölelte a lány derekát, érezte a bőre minden apró redőjét a vékony anyag alatt.

- Szia!

- Annyira örülök, hogy eljöttél – Emma elszakadt tőle, s látványosan beletúrt a hajába. Aurora Marcussal beszélgetett valami ázsiai lányról. Marcus csúnyán adott hangot véleményének, amit látszólag kifejezetten tetszett a lánynak.

- Én is, örülök, hogy látlak – vakarta meg a tarkóját Aiden – tudod, nagyon szép vagy ma este! – bókolt, mire a lány arcán lángrózsák nyíltak.

- Te is kifejezetten jól nézel ki. Otthon hagytad a pulóvert – viccelődött. A fiú is elmosolyodott, hiszen igaz volt, hogy szinte mindig, - még nyáron is -, pulcsikat hordott. Azokban érezte jól magát.

- Igen, otthon! Van kedved esetleg… inni valamit?

- Persze! – azzal magukra hagyták barátaikat és a sörpulthoz sétáltak. Mellettük két jobbnak számító focista vívott játékos ökölharcot, aminek az lett a vége, hogy mindketten elzuhantak, egyenesen egy kisebb pocsolyába. Emma nagyot nevetett az esten, s még Aiden is elnyomott egy kisebb mosolyt.

- És végül is miért döntöttél úgy, hogy mégis eljössz?

- Tudod, volt egy lány, aki ma elhívott, de nemet mondtam neki. Aztán rájöttem, hogy szívesen buliznék egyet a társaságába – szavai elérték a kívánt hatást. A lány szája félénk mosolyra görbült. Aiden sosem látta még ilyennek Emmát. Ő mindig a potenciális jégkirálynőt testesítette meg a szemében, ha épp nem viselkedett pimasz kislányként. De ez a két véglet, most nem érvényesült. Egy egészen új arcát láthatta. Talán tényleg kibújt az álarca mögül.

Második

Sziasztok! 

Itt a második rész! Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és azt is, hogy megírjátok nekem a véleményeteket! 

Ölel mindenkit; Ariana D.

- Drágám! Nekem el kell utaznom a hétvégére, remélem, tudsz magadra vigyázni – Amanda hangja zabolázatlan ménesként vágtatott át a szobán uralkodó csöndön. Csütörtök este volt, a kerek hold fent virított az égen, beragyogva a hátsókertet sápadt fényével. Emma kint ücsörgött a hintaágyban, enyhén ringatta magát, s bámulta az esthajnalcsillagot. A fátyolfelhők néha-néha eltakarták ám ő akkor sem vette le róla tekintetét. Az apukája egyszer azt mondta neki, hogy az a csillag mindig el fogja majd vezetni hozzá, akár mi is történjék. Hogyha eltévedne, csak kövesse azt a fénylő pontot az égen, és kiútra lel a sötétségben.

- Persze, el leszek, ne aggódj értem – hangja erőtlen volt és fáradt, mégis őszinte. Barna szemei alatt karikák ültek a kialvatlanságtól, és a könnyektől, amik az elmúlt pár órában találtak rá. Már a szülei halálának tízedik évfordulója is elmúlt mégis, még mindig megviselte, hogyha eszébe jutott az az este.

Amanda, a nagynénje még mindig a fekete-vörös kosztümében volt, abban, amelyikben reggel elment dolgozni. A haja, ami pár órája még szép, rendezett kontyban állt, mostanra kiszabadult a gumi fogságából és szálanként terült szét az arca körül. Annyira nem hasonlított a lány anyjára, hogy Emma nem is tudott a rokonaként tekinteni rá. Amanda sötétvörös hajú és papírvékony bőrű nő volt, háta kicsit ferde lett, lába eltorzult a folytonos magas sarkú hordástól. Emma csak úgy emlegette, hogyha szóba került egy-egy beszélgetés alkalmával, mint a Hedonista. Az ő édesanyja világosbarna hajú, kék szemű és kellemesen rózsaszín bőrű volt. Mindig hullámos loknikban hulltak a vállára tincsei, és folyton azt a kerek, John Lennonéhoz hasonló szemüvegét hordta. Ellenben az édesapja nyurga volt, hosszú lábú és vézna, fekete hajába már fiatalon is ősz szálak vegyültek, és megrögzötten ragaszkodott a borostájához.

Emma megmosolyogta az emlékeket, amik ott ültek a gondolatai között a szüleiről, majd egyik lábát átvetette a másikon, sóhajtott egy nagyot és belekezdett abba az igen veszélyes és bizonyára nagyon hosszú beszélgetésbe, amihez a nagynénjével nem nagyon volt kedve.

- Van egy srác… - mondta, mire Amanda megtorpant a küszöbön. Lassan fordult meg, szemeiben élénk, izgatott tűz lobogott. Visszatopogott a lányhoz, és leült mellé a hintaágyba.

- Milyen srác? Cuki?

- Aiden Hawthorne-nak hívják. Együtt járunk kémia órára. Első óta figyelem, de sosem ütötte meg azt a szintet, amit én, a társadalmi ranglistán – sóhajtott fel. Igazából tíz éve nem hitte volna, hogy ezek a szavak bármikor is el fogják majd hagyni a száját, de most fontos kérdés lett a számára.

- Ó kincsem, mi ő, talán egy matléta? – szavait követően gúnyos kacaj tört elő tökéletesen rúzsozott ajkai közül. Megrebegtette hosszú szempilláit, viszont az arca elkomorodott. Mintha felfogta volna, hogy ennek a problémának, most először Emma életében, tényleg súlya van.

- Értem, tehát ez a srác tényleg érdekel.

- Igen, eléggé – Emma beharapta alsó ajkát, de nem Aidenre gondolt, hanem arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha mindezt az édesanyjával beszélhetné meg. Amanda az elmúlt években folyton úton volt, távoli megbeszélésekre járt, heteket töltött más kontinenseken, idegen országokban, és egy dadára hagyta őt, majd elvárta, hogy minden hazajövetelkor mosollyal az arcán üdvözölje.

- Figyelj, hallgass a szívedre – Amanda a saját mellkasára bökött, bár Emma feltételezte, hogy szív helyett egy ötdolláros pumpálja a vért az ereiben.  Felállt, megigazította a szoknyáját, és egy csókot dobott a lánynak – most megyek, kora reggel indul a gépem. Aztán jót ne halljak rólad.

Emma megrázta a fejét, már meg sem lepődött azon, hogy a nagynénje így kezeli a dolgokat. Évei hiába súrolták már a negyvenet még mindig olyan volt, mint egy rakoncátlan tizenhat éves. Sosem volt egyetlen komoly kapcsolata sem, a leghosszabb talán két évig tartott, s Emma ezt ahhoz kapcsolta gondolatban, hogy a nagynénje azért nem akar lehorgonyozni, mert meddő. Ez volt az egyetlen olyan dolog az egész házban, amiről sosem esett szó. Tíz éves volt, mikor kihallgatott egy telefonbeszélgetést, ahol elhangzott ez a szó, s mivel már akkor is saját számítógéppel büszkélkedhetett, az első dolga volt, hogy rákeressen a kifejezésre. Az volt az a perc, amitől kezdve tisztelni kezdte a nőt, aki felnevelte.

Egy denevér suhant el előtte, fekete szárnyai úgy szelték a levegőt, mint csónak a tenger hűs vizét. Csak arra tudott gondolni, hogy ezek az állatok milyen szabadok. Irigy volt rájuk. Repülni akart ő is.

Emma tekintetével követte a szárnyas lényt, majd arra ocsúdott fel, hogy a telefonja rezegni kezdett a zsebében. Elővette a készüléket és rápillantott. A szám ismeretlen volt a számára, sosem látta még, de azért megnyomta a felvevés gombját, és várta a csodát, ami csakhamar meg is érkezett.

- Szia… öh… Emma! Aiden vagyok – a lány szeme elkerekedett. A szavak a torkán maradtak, hiszen délelőtt még semmi jele nem volt annak, hogy majd pont ez a fiú fogja őt telefonon keresni. Rögvest az jutott eszébe, hogy Aurora munkálkodott a háttérben, az ő tudta nélkül. Szabad kezével belemarkolt pólója aljába, majd valami értelmes válaszon kezdett töprengeni, amikor Aiden ismét megszólalt.

- Figyelj, bocs, ha zavarlak…

- Nem, nem zavarsz! – hadarta Emma – csak kicsit meglepett, hogy felhívtál. A suli dolog után…

- Igen, épp a miatt hívtalak, csak szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó voltam veled, nem is tudom, hogy mi ütött belém. Érted.

- Nem, semmi gond. De honnan van meg a számom? – kérdezte hirtelen Emma, bár pont ez érdekelte a legkevésbé jelen helyzetben, csupán késleltetni szerette volna azt, hogy a fiú szétbontsa a közös vonalukat.

- Benne volt a tavalyi évkönyvben. Szóval, igazából csak azt akartam mondani, hogy szerintem én is elmegyek arra a tábortüzes dologra – Emma szíve hevesen lüktetett a mellkasában. Pupillája olyannyira kitágult, hogy szinte semmi nem látszott íriszéből.

- Akkor ott találkozunk – ezek voltak a fiú végszavai, aztán nem hallatszott más csak a szél üvöltése és a sípolás, ami a vonalbontást jelezte. Emmának még sosem volt része ilyen abszurd és ennyire kínos telefonbeszélgetésben. Még a telefonja zsebébe mélyesztésekor is azon gondolkodott, hogy mit kellett volna mondania a fiúnak. Végül csak felállt, megigazította a melegítő nadrágját, amit kizárólag csak otthon hordott, majd visszatért a házuk melegébe. A nappali kőkandallójában pattogott a tűz, előtte ott ült Victorie, a Francia származású dada, aki több éve szolgálta már őket, és almát sütögetett.

- Emma kisásszony! Kérem, üljön le, és egyen egy fálátot. ’Iszen mágácskánák készítettem, tudom, ’ogy ez a kedvence – mondta. Emma elmosolyodott, ahogy végignézett az asszony mély ráncain. Annyi mindenről mesélhettek volna. Tíz éve volt a dadusa, anyjaként bánt vele, ő nevelte fel, s a lány tisztelte ezért.

- Köszönöm Victorie – azzal leült mellé a szőnyegre, maga alá húzta lábait, és a dadusra nézett, aki ezekben a percekben eszkábálta le az almát a nyársról.

- Jáj kicsi lány, látom válámi bánt. Nem ákársz mesélni?

- Van egy fiú.

- Egy fiú. ’Át persze, ’ogy egy fiú ván á dologban.

- Igen, és annyira aranyos, de nem olyan, mint én. Sosem volt. Ő nem népszerű…

- Ná és ’a nem népszerű? Okos? ’Elyes? Kedves veled? – Emma nem szólt, csak bólogatott. Az elmúlt idők alatt meg tanulta kezelni Victorie Francia - Orosz akcentusát, ami annak volt köszönhető, hogy az asszony mindkét nyelvet anyanyelveként beszélte.

- Ez a lényeg Kedvesem. ’Ogy ’ogyan bánnák velünk a férfiák, attól is függ, ’ogy mi ’ogyan bánunk velük. ’A te kedves vagy, és odáádó, ákkor ő is áz lesz. Nekem el’i’eted. Én úgy ismerem a férfiákát, mint á rossz pénzt.

- Na, Victorie, csak nem azt akarod nekem mondani, hogy te fiatalkorodban pasi mágnes voltál? – Emma szemöldöke a homloka közepére szaladt, szája csalafinta vigyorra húzódott. El sem tudta képzelni a már vénülő félben járó, ősz hajú dadáját, ahogyan férfiakat csábít fel a lakosztályába.

- Nem mond’átnám, ’ogy ilyen nő lettem volna, de nem egy férfit fogádtám á szívembe fiátál koromban.

- Ezt majd holnap beszéljük meg, rendben Vicktorie? Most nagyon fáradt vagyok, te is lefekhetsz – mondta Emma, azzal felállt és magához vette a tálcát, amire a négy sült almát pakolták, majd megcsókolta dadája homlokát, és elindult a lépcső felé.

- Szép álmokát drágám! – kiáltott utána Victorie, majd megpiszkálta a tüzet és belebámult a felcsapó lángokba. Emma bevette magát a szobájába, és úgy ahogy volt, melegítőben és szakadt pólóban bebújt az ágyába, a fejére húzta a takarót. Lehunyta a szemét és aludni próbált, de minduntalan megjelent előtte a holnap esti buli képe, és az, ahogyan Aiden ajkai az övére tapadnak.

Aiden órák óta nem tudott elaludni, pedig nagyon erősen próbálkozott. Már kilenckor kikapcsolta a számítógépét, vett egy meleg vizes zuhanyt, ivott egy nagy bögre menta teát, és tíz órára már be is bugyolálta magát a paplanjába. Akármit megadott volna azért, hogy csak egy éjszakát békében átaludhasson. Az elmúlt egy évben egyre többször jelentkeztek nála gyerekkori pánikrohamai. Ezt pedig csak tetézte a kezdetleges, de folytonos üldözési mánia és a rémálmok, amik minden este gyötörték, és amikből nem tudott felébredni.

Oldaláról a hátára, aztán a másik oldalára fordult. A plafont bámulta meredten percekig, aztán nem bírta tovább és bekapcsolta a tévéjét. Nem azért, mert érdekelte valami műsor, hanem azért, hogy fényének segítségével elűzze a sötét árnyakat. Az apja bizonyára még mindig lent volt és nézte a focimeccset, ahogyan mindig is szokta. Ő maga sosem volt az a nagy sportoló, talán egyedül a baseball érdekelte valamennyire, gyerekkorában az édesanyjával sok meccsre jártak ki, és szurkoltak együtt kedvenc csapatuknak. Azóta az édesanyja meghalt, a baseball csapat pedig feloszlott.

Még további pár perc látványos szenvedés után felült. A paplan lehullott meztelen felsőtestéről, és láthatóvá váltak a mellkasát elborító anyajegyek, amiket annyira utált. Úgy érezte, Marcusnak talán igaza volt. Elhamarkodott döntés volt nemet mondani Emmának erre a meghívásra. Végül is, mit veszíthet? Semmit. Talán most jött el az ideje annak, hogy kilépjen a burokból, amit maga köré vont. Hiszen mégiscsak elmúlt már tizennyolc éves.

A telefonja az ágya mellett lévő éjjeliszekrényen hevert, érte nyúlt majd rájött, hogy nem is tudja Emma számát. Nagyot sóhajtva mászott ki a paplanja rejtekéből, s kitárta a hatalmas ablakot, ami a főútra nézett. A szobája a második emeleten lett felépítve, s szinte teljes mértékben el is foglalta azt. Az űrt, ami benne tátongott semmi nem tudta kitölteni. Voltak ott könyvespolcok, DVD filmek, ruhák halmai a földre szórva, fényképek a falakon és az íróasztalon, amin még a laptopja is helyet foglalt, de valami mégis, mintha hiányzott volna.

A kinti hideg levegő és a szél egyszerre szabadult be a szobába, már nem állta útját az üveg. Libabőrössé varázsolta Aiden karját és mellkasát. Hatalmas, kikerekedett szemekkel bámulta a teliholdat, és a mellette fénylő csillagokat. Az anyjára gondolt. Emlékezett, hogy szerette az ilyen éjszakákat. Mindig azt mesélte neki, hogy ilyenkor az éjszaka tündérei megmutatkoznak és táncolnak a tavak és a folyók tetején. A fiú sosem hitt ezekben a történetekben, de most mégis, mintha minden, amit az anyja mondott igazzá vált volna.

Hátat fordított a kinti, alvó városnak, felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről, majd térdre ereszkedett. Kihúzta a legalsó fiókot, és kikapta belőle a tavalyi évkönyvet. Kicsit hezitált ugyan, de fellapozta, s felkereste azt az oldalt, ami tele volt rúzsnyomokkal. Matt Bomer neve állt ott ugyan, de az egész lapot Emma Worrington kézírása díszítette. A sarokba pedig a lány még a telefon számát is lefirkantotta. Aiden maga sem tudta, hogy miért érez ekkora késztetést az iránt, hogy felkeresse Emmát, hiszen eddig csak távolról csodálta, ám a mai kis beszélgetésük mintha felszakított volna benne valamit. Arra sem tudott magyarázatot adni, hogy miért volt vele olyan ellenséges, egyszerűen csak védekezni próbált, mintha a lány minden szavával felsértette volna a bőrét.

Talán attól félt, hogy a lány átveri, ha belemegy a játékba. Hogy ez is csak amolyan tréfa, amin csupán az iskola alfahímjei és nőstényei tudnak nevetni, s ami szokás szerint lejáratja az Aidenhez hasonlatos diákokat. Maga mellé ejtette az évkönyvet. Vacillált. Sosem tudhatta biztosan, hogy bántani akarják-e, főleg nem egy ilyen szépséges sivatagi virág, aki egy szempillantás alatt tudott átváltozni sivatagi kobrává.

- Gyáva vagy – mondta a belső hangja, és Aiden valamilyen szinten hitt is neki. Gyáva volt, nem csak ezen a téren. Ha nem lett volna az, nem hagyta volna, hogy annyi éven át viccet csináljanak belőle, hogy annyi időn keresztül a gúnyolódások középpontja legyen. A sarkára akart állni, és szinte észre sem vette, hogy gondolatainak áradata közepette bepötyögte a lány számát, s megnyomta a hívás gombot.

A beszélgetés nem nyúlt valami hosszúra. Aiden eldarálta, amit akart, a buliról, meg a tegnapi viselkedéséről, és gyáva nyulakhoz méltóan bontotta a vonalat. De legalább nem dadogott miközben beszélt. Ez haladás.

- Fiam, gyere csak le! – hallotta apja kiabálását a földszintről. Kevés akarattal, ugyan de feltápászkodott az ágyról, magára kapott egy régi, elnyűtt rövid ujjút és levágtázott a lépcsőn. Az elmúlt esztendők az apjával rávilágítottak arra, hogy miért is nem működött a szülei kapcsolata. Annyira mások voltak, mint a tűz és a víz, s talán félő volt, hogy az egyik kioltja, a másikat.

Az apja a kanapén ült. A tévében már nem a futball, hanem egy, - Aiden szerint eléggé vérre menő - kosármeccs zajlott.

- Gyere, mutatok valamit – Travis hangja most lágy volt, kellemes, akár csak a fiáé. Aiden leült mellé, és a férfi ölében heverő albumra nézett.

- Mi ez?

- Azt mondtad, szeretnéd látni a nagyszüleidet. Előkerestem neked ezt, sajnos nem életükben, de legalább így képekben megnézheted őket magadnak.

- Ez kedves tőled – motyogta a fiú. Tény, hogy világ életében kíváncsi volt a nagymamájára és a nagyapjára, de azért arra nem számított, hogy tényleg látni is fogja őket. Az apja egyszer azt mondta neki, hogy az összes fényképük odaveszett, amikor az előző házuk leégett, s most mégis ideállít hozzá egy egész albumra való fotósorozattal.

Aiden kinyitotta az első oldalon, ahol két kép foglalt helyet. Az elsőn egy idősödő, ősz hajú férfi volt, nyakában egy aprócska gyermekkel. Májfoltok csúfították a kezét, és az arcát, de a fiú szívében szeretet lángolt fel iránta. Nem kellett neki két pillanat, hogy felismerje önmagát a bolondos kacajú kisfiúban, aki a nagyapja nyakában üldögélt.

- Az én volnék? – kérdezte kissé félve a választól, de apja bólintása megnyugtatta valamennyire – miért nem emlékszem erre?

- Mert alig voltál egy éves. Az ember nem emlékezhet mindenre a gyermekkorából – a fiú bólintott, neki elég volt az az érzés, amit a nagyapja emléke ébresztett benne, de mikor pillantása az alsó képre vándorolt kicsit megdöbbent. A fotón csak egy személy szerepelt. Egy idős asszony, tolószékben, a háttérben egy kórterem díszletei sejlettek fel. Aiden pedig nem érzett semmit, amikor az őrülettől eltorzult szemekbe nézett, amik kísértetiesen hasonlítottak az övéire.

- Ő kicsoda?

- A nagyanyád. A szemedet tőle örökölted – mosolygott az apja, mintha ő maga észre se vette volna azt a furcsa lángot a saját anyja íriszeiben.

- Miért volt kórházban? Miért nem emlékszem rá?

- Tudod, volt egy betegsége. Kettős személyiség…bár gyógyszerekkel lehetett volna kezelni, egyre csak romlott az állapota… ő…

- Skizofrén volt.

- Majdnem. A diagnózis, amit felállítottak disszociatív személyiségzavar volt. Két tudattal rendelkezett.

  

Első fejezet

Sziasztok! 

Bár nem érkezett túl sok visszajelzés, én nem adom fel, megosztom veletek az első fejezetet! Ha tetszik  kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel, mindenfajta véleménynek örülök! 

ölel mindenkit; Ariana D.

Az iskolai csengő sok mindent jelenthet. Megkönnyebbülést, halálsikolyt, esetleg rettegést válthat ki a diákokból, akik rendszerint a folyosókon kószálnak. Most sem volt ez másképp. Emma Worrington táskáját szorosan a derekának nyomva sietett arra a mindent eldöntő kémia órára, amiről nem szabadott volna elkésnie. A heves csóközöntől elkenődött rúzsát helyreigazítva lépett be a terembe. A hangra minden diák felnézett, kezükben megállt a toll. Még a hórihorgas orrú, fekete szemű Mr. Barrow is rápillantott félhold alakú szemüvege mögül, majd egy intéssel a helyére terelte a lányt.

A tanárok már megszokták, hogy Emma mindig elkésik valami miatt. A diákok pedig ezt természetesnek érezték, hiszen, mégiscsak a suli egyik “királynőjéről” volt szó.

Emma felszegett állal, kifutóra illő mosollyal vonult végig a padok között, majd leült leghátra, mint aki jól végezte dolgát. Szájába vette a tollát, és megütögette az előtte ülő fiú széles vállát. Mikor hátranézett, egyenesen belevetve magát a lány barna szemeibe, felvonta a szemöldökét.

- Aiden, drágám, adnál nekem egy tollat? - kérdezte. Hangja nyájas volt, szinte már kéjes, pedig az imént szakadt el barátjától, Mark-tól. Aiden lemondóan megnyalta alsó ajkát, talán ő volt az egyetlen az iskolában, aki nem kedvelte se ezt a lányt, se a barátnőit.

- Ott van a kezedben - mondta hidegen, hátranyúlt és kivette a lány kezéből a tollat, majd letette elé az asztalra - a helyedben pedig, inkább a dolgozatra koncentrálnék, hogy ne üljek itt jövőre is.

Emma nagy levegőt vett, orcáján vörös lángrózsák nyíltak, de hálát adott a sorsnak, hogy a fiú iménti megjegyzését egyedül csak ő hallotta. Aiden mindig is ilyen ellenséges volt vele, már az első naptól kezdve, ahogy megismerkedtek, azon a folyosón. Emma tisztán emlékezett minden pillanatra. Ahogy ott lépkedett, félénk volt, mint egy kölyökmacska, mégis, mintha mindenki tisztelte volna, mivel Aurora oldalán kapott helyet. Aiden már akkor sem volt fellengzős, vagy éppen nagyképű; meghúzódott a háttérben, és egy könyvet olvasott. A lány már akkor felfigyelt szép arcvonásaira.

- Miért vagy velem ilyen gonosz? - lebiggyesztette alsó ajkát, de szemében eleven tűz ragyogott, ahogy végigmérte a fiút. Igazából nem volt benne semmi kiemelkedő, mégis, mintha minden lány oda lett volna érte. Barna haj, sötét szem, pisze orr jellemezte, csupán az arcán lévő anyajegyek tették különlegessé.

- Nem vetted még észre? Sosem voltam kedves - morogta, azzal elfordult, s a saját, félig kitöltött dolgozatára függesztette hatalmas szemeit.

Emma már csak azt látta, ahogy a fiú körmöl, olyan gyorsan, mintha kést szorítanának az oldalához, ha nem írja meg a dolgozatát hibátlanra. Szinte látta, ahogyan a dolgok kiröppenek az előtte ülő fejéből, és felkaparódnak a papírra. Mit meg nem adott volna, hogyha ő maga is ilyen könnyedén vette volna az akadályokat. Viszont ő csak ült a papírja felett, bámulta a kérdéseket, és egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. Semmi használható.

- Mi a klór vegyjele? - ütögette meg ismét a fiú vállát, aki ezúttal szemét forgatva fordult felé. Összevont szemöldökkel tekintett a lány lapjára, s amikor látta, hogy alig van rajta kitöltve valami felsóhajtott. Csak ne lenne az az átkozott jó szíve.

- Cl- suttogta, Emma pedig bőszen körmölt. Aiden szinte az összes választ leadta neki, így az óra végét a lány már felemelt fejjel, vigyorogva várta. A fiú sosem volt még ilyen kedves vele, egyszer sem segített neki semmiben. Nem cipelte helyette a táskáját, nem segítette le az utolsó lépcsőfokon, még csak rá sem mosolygott. Egyetlen alkalommal sem.

Vidáman pattant fel, amikor megszólalt az óra és a rémséges kínlódás végét jelző csengő, s a papírral együtt kilejtett a tanári asztalhoz. Ő volt az első, aki miután a tanára csodálkozással teli szemeibe nézett, egy magabiztos mosoly keretében elhagyta a termet. Hátát a szekrényeknek vetve várta, hogy Aiden is kijöjjön.

- Várj - fogta meg a fiú csuklóját, amikor az megpróbált távozni, ezzel elősegítve, hogy megpördüljön a tengelye körül. Aiden kihúzta a kezét a lány fogásából, és úgy pillantott le rá. Fél fejjel volt magasabb csupán, mégis, Emma olyan aprónak, védtelenek és törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba.

- Mit szeretnél? - hangja kicsit sem volt barátságosabb, mint mikor a teremben beszéltek, de talán egy fokkal több kíváncsiság érződött benne.

- Tudod, állítólag buli lesz. A végzősöknek pedig mindenképp ott a helyük - Emma beharapta az alsó ajkát, majd végigfutott rajta hegyes nyelvével. Elvált a szekrénytől, amivel mellkasa veszélyes közelségbe került a fiúéhoz. Aiden csak lépett egyet hátrafelé, hogy ismét teret szabadítson fel kettejük között, de nem reagált. Tudta, hogy ennek a mondatnak lesz folytatása, és ő kíváncsian várta.

- Na, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt.

- Nem tudom észrevetted-e, de én nem vagyok az a bulizós fajta, szóval sajnálom, de a válaszom nem, kiscsibém.

- De ez a buli nem egyszerű buli. Az erdőben lesz, a bungallóknál - vigyorgott rá Emma, semmi nem tudta szegni lelkesedését - és mivel végzős vagy, ez neked úgymond, kötelező - Aiden felvonta a szemöldökét. Nem is válaszolt, csak hátat fordított a lánynak, és elviharzott.

Emma lemondóan sóhajtott, nem is értette, hogy miért nem akar randizni vele a fiú, hiszen nem volt csúnya lány. Világ életében hallgatta, hogy milyen gyönyörű, milyen különleges arcú, milyen szép, és most mégsem sikerült elérnie, amit akart. Beletúrt barna hajába, - ami már az évek alatt besötétedett -, majd elindult az ebédlő felé. Aurora a folyosó végén várt rá. Emma azonnal felismerte mesterségesen begöndörített aranyszőke fürtjeit, amik a melléig értek. Mikor odaért hozzá elmosolyodott. Ő volt a legjobb barátnője az óta, amióta a nagynénjével London belvárosába költöztek.

- Csajszi! Hol voltál? Legalább öt perce várok rád - Aurora hangja szörnyen magas volt, és orrból beszélt, mintha orrsövényferdüléssel küzdött volna, de Emma tudta, hogy csak rájátszik. A hatás kedvéért.

- Bocsi, csak Aidennel beszélgettem.

- Aiden Hawthorne és te?

- Nem, de meghívtam egy buliba… - Emma hangja tele volt csalódottsággal. Aurora rögtön átlátta a helyzetet, és elképedve nézett barátnőjére.

- És nemet mondott, neked?! - hangja tele volt felháborodással, kislány kora óta nem mondott neki ellent senki, és az, hogy valaki lekoppintotta a legjobb barátnőjét, személyes sértésként érintette.

- Hát, igen.

- Nem probléma, ha tényleg őt akarod, meg is fogod kapni, bébi! - mondta azzal rávillantott egy mosolyt Emmára, s együtt indultak el az ebédlő felé, ahol már várták őket a srácok. Mark és Brodie a futball csapat legjobb játékosai voltak, így szinte szabálynak számított, hogy a suli menő csajaival kavarjanak. Emma meg sem várta, hogy Mark odalépjen hozzá, máris hátrált egy lépést. Aurora belépett a lány elé. A szívén viselte a barátnője sorsát, bár Emma szerint néha elég abszurd és drasztikus lépéseket tett az ő személyes ügyei érdekében.

- Mark, vedd már észre, hogy Emmának nem kellesz, és kopj le - a fiú csak lesett, kék szemei nagyra kerekedtek, s amúgy is bamba tekintete még üresebb volt, mint máskor - na, elhúzol magadtól, vagy nekem kell eltakarítani innen téged?

A fiú szó nélkül fordított hátat, bár a szemöldöke egészen a homloka közepére szaladt. Aurora elégedett mosollyal fordult Emmához, akinek szintúgy leesett az álla, mint újdonsült expasijának, és megfogta a két kezét.

- Ne aggódj drágám, Aiden a tied lesz.

- Aiden? Aiden Hawthorne? Az a nyomi, aki még csak a labdába sem tud belerúgni rendesen?

- Halgass el, Brodie, vagy mehetsz a barátod után - mordult rá Emma. Ő maga sem tudta felfogni, hogy miért, de megtette. Persze, már elsős koruk óta foglalkoztatta őt Aiden, mégsem hitte volna, hogy egyszer majd ennyire akarni fogja. Talán pont azért, mert a fiú nem akart tőle semmit. Olyan volt számára, mint a tej, folyton kívánta, de sosem kaphatta meg.

Aiden sebesen szedte a lépcsőfokokat, kicsöngetés után semmi nem maradt meg az agyában, Emma szavain kívül. Arra sem emlékezett, hogy felírta-e a nevét a dolgozatára, csak felugrált az emeletre, és besurrant a könyvtárba. A helyiség nagyobb volt az iskola aulájánál, mégis szinte teljesen üresen kongott. Csak pár elsős ütötte el az időt, de azt se a könyvek, hanem a számítógépek társaságában. Aiden csupán néhány pillanatig járatta a szemét a könyvespolcok között, mikor megpillantotta Marcust, a legjobb barátját. A fiú alacsony termetű volt, égő vörös hajú, égkék szemeit a kezében lévő könyvön legeltette. Aiden azóta ismerte, hogy betette a lábát ebbe az iskolába három évvel ezelőtt. Az osztály többi fiúja sokat csúfolta apró és vékony termete miatt, kinevették, gúnyneveket aggattak rá. Aiden volt az egyetlen, aki megvédte.

- Mit olvasol? – dőlt mellé. Hangjára Marcus összerezzent, még a könyv is kiesett a kezéből és ellapozódott. Kék szemei megtalálták magas barátja barna íriszeit, s abban a pillanatban furcsa fintor ült ki az arcára.

- A fenébe is Aiden, most nem tudom hol tartottam.

- Bocs, hogy jöttem – összeszűkült szemekkel lépett el a polctól, kezét összefonta a mellkasa előtt. A szemmagasságban lévő könyveket tanulmányozta. Lassan megnyalta az ajkát, ahogy elolvasta a Büszkeség és balítélet címet, az egyik megkopott alkotás gerincén. Sosem volt kenyere az olvasás, mégis, néha napján, ha alkalma nyílt rá, és volt hozzá kedve, felkapott egy-egy művet apja polcáról, és magával cipelte a szobájába. Volt, amelyiken pár nap alatt átrágta magát, de akadt olyan is, ami hónapokig hevert a padlón vagy az asztalon, mert ő nem jutott tovább az első pár oldalnál. A Büszkeség és balítélet éppen ilyen, az utóbbi szemponthoz hasonló könyv volt. Mindig untatta őt a romantikus irodalom, sokkal inkább kedvelte a kalandregényeket.

- Semmi gond, csak ezen túl lehetnél kicsit hangosabb.

- Hangosabb? – szemöldöke a homloka közepére szaladt.

- Igen, tudod, csaphatnál zajt – Marcus kezeivel a levegőben kalimpált, majdnem le is vert egy kupac szépirodalmi regényt, mire észbekapott. Nem ő volt a legóvatosabb gyerek az iskolában, sőt, szeleburdi, és kétbalkezes fiúnak született, mégis, amikor kellett nagyon megállta a helyét.

- Vannak még azok a furcsa álmaid? – hangját suttogóra fogva vonta be Aident egy eldugottabb sarokba. Arca aggodalomról árulkodott. Aiden csak megvonta a vállát, teste kicsit megrándult, de senki nem vette észre rajta kívül. Felsejlett benne a kép, amitől úgy rettegett. Ott állt, abban a szűk, kocka alakú kis szobában, a fehér csempét kifröccsent vér festette vörösre. Ő csak ült ott, a sarokban, felhúzott térdekkel, folytak a könnyei, a tükörben pedig, valaki, aki felvette az arcát nevetett. Mélyen, öblösen, ahogy ő sosem tudna.

- Igen, tegnap előtt is ezt álmodtam, de kezdek egyre rosszabbul lenni.

- Ezt, hogy érted?

- Hát, azt hiszem, alva járok.

- Miből gondolod?

- Hát abból, hogy este az ágyamba aludtam el, és a konyhaasztalon ébredtem – nyelt egy nagyot. Már a puszta gondolattól, hogy alva járna is kiverte a víz. Gyerekkorában sosem volt ilyen gondja, s így, hogy lassan betölti a tizennyolcat már esélye sem lesz arra, hogy majd elmúljon, mint a bárányhimlő, vagy a kiskori asztma.

Marcus leült az egyik asztalhoz, majd kinyitotta maga előtt a könyvet, úgy, hogy az takarja az arcát, és közelebb vonta magához Aident. Utóbbi olyan közel hajolt barátjához, amennyire csak tudott anélkül, hogy kellemetlenül érezte volna magát. Marcusról ugyanis köztudott volt, - mivel elhíresztelte mindenkinek, mert nem szégyellte -, hogy homoszexuális. Persze a fiú, már Aidennel kialakult barátságuk elején kijelentette, hogy nem igazán az esete, így hát nem kell tartania attól, hogy éjszaka megerőszakolja álmában, s ő nem is kételkedett barátja szavaiban.

- Miért késtél? – suttogta a lapokba Marcus.

- Hát… feltartottak.

- Kicsoda?

- Emma Worrington – vakarta meg a tarkóját Aiden. Hosszú, kecses ujjai végigszaladtak rövidre nyírt sötét haján. Kiszáradt a szája, mikor csak felidézte magában a lány hosszú, göndör, gesztenyebarna hajzuhatagát, és azokat a gyönyörű szemeket. Megrázta a fejét, mire Marcus elnevette magát.

- És mit akart?

- Azt, hogy menjek el vele arra az erdő partira, vagy mire…

- Ne már, hogy harapófogóval kell belőled kihúzni mindent. Mit mondtál neki, észlény?

- Nemet.

- Nemet mondtál annak a lánynak, akinek első óta a képeire recskázol?

- Na, ez így nem igaz… - próbált tiltakozni, de belepirult saját szavaiba. Tény, hogy Emma igazán megmozgatott benne dolgokat, de nem az a fajta fiú volt, legalábbis nem tartotta annak magát, aki csak úgy meghúzza a nőket, majd eldobja, mint az üres, összemaszatolt csoki papírt. Ő férfinek tartotta magát, éppen ezért volt még mindig szűz. Nem akarta az elsőt, egy jött-ment leányzóra pazarolni, és valahogy azt érezte, hogy Emma nem akar tőle többet egy kósza numeránál. Ezek a lányok ugyanis ilyenek.

- Ne is próbáld tagadni, hogy amikor rárántasz, nem az ő arca jelenik meg a lelki szemeid előtt. Még néha én is rá gondolok, pedig én a fiúkat szeretem – Aiden megforgatta a szemeit. Barátja néha hajlamos volt erős túlzásokba esni, és ilyenkor olyan dolgokat is kijelentett, amiket nem gondolt komolyan.

Aiden beharapta alsó ajkát, barna íriszeit a plafonra szegezte ahol egy lusta kaszáspók ráérősen fonta a hálóját. Egy méhecske tört át a beszűrődő napsugarakon, átvergődött a porviharon, ami körbe-körbeforgott a fényben, és egyenesen belerepült a pók hálójába. Aiden önmagát látta abban az apró méhben, aki öngyilkos gyakorlatot hajtott végre a szeme láttára. Úgy gondolta, hogy ha igent mondott volna Emma ajánlatára, soha többé nem tudott volna kikászálódni abból a pókhálóból, amibe még így is bele van ragadva a lába.

Újjászületés és Prológus

Sziasztok Drágáim! 

(Remélem, hogy páran még velem vagytok.)

Mivel az elmúlt időben a blog kicsit kihalt, mert nem volt időm írni, így hanyagoltam, gondolom észrevettétek, de jó hír, hogy idő közben sikerült megírnom a történetet végig, illetve ki is bővítettem egy kicsit, átírtam részeket, és most úgy érzem, hogy végre teljes a sztori. Arra gondoltam, hogy újra elkezdem a blogot, remélem, hogy velem tartotok! Készül egy új, friss dizi is, szóval majd nemsokára az is lesz szerintem! 

Ölel mindenkit; Ariana D. 

   

     

          Emma Worrington a fővárosi kórház egyik túl steril kórtermében ült. Apró, még mindig remegő testét vastag pokrócokba csavarta az a szomorú mosolyú ápolónő, aki az előbb hozott neki egy nagybögre forró kakaót. Milyen kár, hogy laktóz érzékeny. Az anyukája tudta volna.

     Vékony lábait céltalanul lóbálta a levegőben. Világosbarna tincseit sötétre festette a víz, ami most a padlóra csöpögött. Még most, órákkal a baleset után is érezte a rengeteg folyadékot a torkában, ami nem engedte levegőhöz jutni. Látta, hogy az apja szeme lecsukódik, ahogyan próbál neki segíteni, kikapcsolni a biztonsági övet. Lelki szemei előtt felsejlett, ahogyan az anyja a sajátját próbálja kicsatolni, kétségbeesetten. Segíteni akart, de nem tudott, a torkát elterítette a félig lehúzott ablakon bezúduló ár. Befolyt az orrlyukába, a szájába, a fülébe, elnyomott minden hangot, még a mozgás is mintha lelassult volna körülötte. Aztán hirtelen minden elsötétült, mintha soha nem is létezett volna.

    Itt ébredt. Ez a vakító fehérség fogadta, amikor kinyitotta nagy, barna szemeit. Fázott, szinte reszketett, bár csuromvíz utcai ruháját valaki egy fehér alapon menta zöld pöttyökkel díszített hálóingre cserélte, és jól be is takargatta. Szerette ezt a színt, megnyugtatta. Biztonságérzetet kölcsönzött neki, mert a házuk konyhája is ilyenre volt tapétázva. Menta zöldre.

    Látni akarta a szüleit, céltudatosan huppant le az ágyról, mezítelen talpának kellemesen langyos volt a talaj. A takarók lehullottak törékeny testéről, vékony karjai libabőrösek lettek a hirtelen levegőváltozástól. Apró ujjait hajzuhataga köré fonta és csavart rajta egyet, mire a víz, ami beleette magát tincseibe mind a padlóra fröccsent. Hallotta a cseppek koppanását, mindegyik sikoltott, pontosan úgy, ahogyan az anyja; keservesen, halált hozóan.

     Kislány volt még, de pontosan tudta, hogy mi történt a szüleivel, hogy mi történt vele. Ismerte a halál szó fogalmát, és tisztában volt azzal is, hogy ez visszafordíthatatlan, hogy ő szerencsés, mert még él, még tudatában van mindennek, akkor is, ha az a minden neki most nagyon fáj. Könnyek gyűltek a szemébe, de egyszerűen csak megrázta apró kis fejecskéjét. Nem is biztos, hogy meghaltak, gondolta magában, lehet, hogy ők is itt vannak valahol a kórházba, takaróba csomagolva. Belső hangja rémisztően hideg volt, tudta jól, hogy nem így van, hogy a lehetetlenről próbálja meggyőzni magát, de nem adta fel. Egyre csak ismételgette magában a szavakat, míg el nem jutott az ajtóig. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje a kilincset. Lenyomta és kilépett a hosszú folyosóra ahol emberek sokasága fogadta. Apró hangyának érezte magát a felébe magasodó felnőttek között, attól tartott, hogy valaki nem veszi észre és eltapossa, mint egy bogarat.

    Tíz éves létére elég apró, törékeny termetű, beteges gyermek volt. Az anyja sokat hangoztatta, hogy ha így folytatja, nem nőni fog, hanem összemegy.

Egy esős novemberi éjjelen látta meg a napvilágot, pont olyanon, mint ez volt, hetedik hónapra, koraszülöttként. Néhány napig az is kérdéses volt, életben marad-e egyáltalán, az orvosok ennek tulajdonítják be azt, hogy annyi baja van. Laktóz érzékeny, vas hiányos, asztmás, még is ő az egyetlen, aki túlélte a balesetet.

Ahogy végignézett a folyosón látta a lámpákkal bevilágított várót, ahol a szomorú mosolyú ápolónő egy másik asszonnyal beszélgetett. Utóbbi magas volt, sötét haját kontyba fogta, és egy fekete ceruza fazonú szoknyát viselt.

Hallotta, ahogyan az egyik kórterem kulcslyukán halk sírás szűrődött a nyüzsgő folyosóra. A hang irányába kapta a fejét, majd mire visszanézett az ápolónő és az ismeretlen hölgy, már szinte előtte álltak. Előbbi hamar kiszúrta így megszaporázta lépteit, majd halk, szinte babusgató szavakkal visszaterelte a kórterembe, ahol már csak egy aprócska víztócsa árulkodott ottlétéről.  

- Te Emma vagy igaz? Az én nevem Amanda. Én vagyok a nagynénéd - kezdte a szoknyás. Emma neve hallatán felemelte a fejét és egyenesen az ismeretlen nő szemébe nézett. Hidegek és szürkéskékek voltak, akár a márvány, még akkor is, ha ezt próbálta kompenzálni viszonylag kedvesnek mondható mosolyával.

- Mindketten meghaltak igaz? - csak ennyit kérdezett, a hangja elcsuklott a második szónál, de nem omlott össze. Nyelt egy nagyot. Nem akart a nagynénjéhez menni, nem akart anya és apa nélkül felnőni egy hideg, idegen helyen.

- Nagyon sajnálom kincsem - hangja lemondó volt, csaknem együtt érző, ez mégsem hatotta meg Emmát túlságosan. Ez a nő úgy tett, mintha tudná, mit érez ő, mintha egy kicsit is tisztában lenne a helyzet súlyával.

- Velem kell jönnöd, én leszek az új családod, megígérem, nem maradsz egyedül - hamis mosoly. Ez volt az első, amit Emma észrevett. Neki nem kellett új család, nem akart egy ismeretlen házba hazamenni, csak le akart feküdni az ágyába és aludni, hosszan, nyugodtan. Amanda felé nyújtotta szépen manikűrözött kezét. Emma bizonytalanul fogta meg, tudta, hogyha most kilép az ajtón, akkor maga mögött kell majd hagynia a múltját, akkor is, ha ez a nő gyakorlatilag a családja. Ennek ellenére engedte, hogy az ismeretlen kivezesse a kórteremből, s beültesse a fekete dzsipbe, ami ott várta őket a kórház bejáratánál.

A csöndes útszakaszon csupán egyetlen házban égett a villany. A kertváros esténként mindig néptelen volt. A lakók ilyen későn már mind aludtak. Az említett ház nappalijának fényesre mosott padlóján egy tizenegy év forma, sötétbarna hajú fiúcska térdepelt. Potyogtak a könnyei. Lábán édesanyja feje pihent, Aiden tenyerei a mozdulatlan arcot simogatták. Az egykor olyan szép, mindig csillogó barna szemek most élettelenül meredtek a semmibe, mintha tükrök lettek volna csupán. Minden olyan gyorsan történt. Arra sem volt ideje, hogy a mentőket hívja. Az anyja egyszerűen csak elesett a szoba közepén, felakadtak a szemei, és hirtelen megállt a szíve. Aiden végignézte. Egy pillanatra sem ment el a test mellől, csak az ölébe húzta, amennyire tudta. Ő volt neki az egyetlen, akire számíthatott. Az apja elhagyta őket három éves korában, azóta egyszer sem látogatta meg, a nagymamája pedig tavaly hunyt el végelgyengülésben. Nem akarta elfogadni, hogy az édesanyját is el kell veszítenie.

Csak ült ott, egyik kezével az anyja arcába kapaszkodott, a másikkal a telefont fogta. Tudta, hogy vége. Hogy nincs értelme. Mégis kihívta a mentőket. Engedte, hogy elvigyék tőle, hiszen elég bűnügyi sorozatot látott ahhoz, hogy tudja, mi történik, hogyha egy halottal nem bánnak megfelelően.

A halk hüppögésének szimfóniáját kopogtatás törte meg. Óvatosan tolta le magáról édesanyját, felállt, letörölte a könnyeket az arcáról, bár ezzel nem tudta takarni, hogy legalább egy órája sír. A szemei már egészen kipirosodtak. Kinézett a kukucskálón, bár azért még fel kellett ágaskodnia valamennyire, hogy felérje, s miután megbizonyosodott arról, hogy valójában a mentősök érkeztek meg, kinyitotta az ajtót. Nem is egy, hanem négy férfi lépett be a házba. Az egyik óvatosan megfogta Aiden csuklóját és átvezette a konyhába.

- Me...meghalt igaz? – kérdezte. A hangja remegett, ahogyan a kezei is. Kihúzta az egyik széket és leült rá, félt, hogyha más szájából hallja majd a nyilvánvaló igazságot elszédül. Így is az ájulás szélén állt, reszkettek a végtagjai, hevesen hullámzott a mellkasa, a torka és a tüdeje elszorult, nem kapott levegőt. Megmarkolta a széktámláját. Többször is előfordult már vele ilyen, az orvosa ezért is írt neki fel asztma pipát, de eddig nem nagyon volt szüksége rá.

- Pánik beteg vagy? - hallotta Aiden, de nem tudott válaszolni, bármennyire is próbálkozott. Csak levegőért kapkodott, úgy érezte mintha fuldokolna, vagy mintha egy nehéz vasdarabot fektettek volna a mellkasára.  Folyt róla a víz, végig az arcán, pedig a levegő, ami körülölelte szinte hűvös volt. A lábai lezsibbadtak, mintha nem is lettek volna ott, nem érzete egyiket sem bokától lefelé.

- Akkor ezt igennek veszem. Várj - a mentős nagyon nyugodtan viselkedett. Odalépett a konyha pulthoz és elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Aiden csak nézte a mozgását, próbálta elterelni a saját figyelmét arról, hogy valószínűleg pár perc és eszméletét vesztve fog a földre zuhanni. A mentős egy papírzacskóval és egy jó nagy pohár vízzel lépett be ismét a gyermek látószögébe. Aiden remegő kézzel vette át a hideg innivalót, és nagyot kortyolt bele, hogy azzal is elterelje a figyelmét a verejtékezésről, és a légszomjról. Kellemes érzéssel töltötte el, ahogyan a jeges víz lecsurgott a torkán. Lehunyta barna szemeit és próbálta lenyugtatni magát. Fülében felcsendült édesanyja halk, puha hangja, ahogyan énekelt neki. Azt az altatót, amit minden este kiskorában. A tüdeje apránként lenyugodott. Mint egy labda, amit kiszúrnak, lassan leengedett.

Fél füllel hallotta, hogy valaki erőből belökte a bejárati ajtót, ami nagyot csattant mikor találkozott a fallal.

- Hol a fiam? - egyből felismerte azt a számára oly’ kedves hangot, ami mély volt és búgó, egy kicsit talán még rekedtes is. Felugrott a székről, igaz meg kellett kapaszkodnia az asztallapba, mert egy pillanatra az egész világ sötétbe borult a szeme a előtt. Pár másodpercig állt úgy, mégis óráknak tűnt az idő, mire minden kitisztult. Kirohant a nappaliba, ahol már nem feküdt ott az édesanyja élettelen teste. Barna szemeit végigjáratta a szobában tartózkodókon, és meg is pillantotta az apját.

Travis Hawthorne magas, harminchét éves, sötét hajú férfi volt. Markáns, erős állkapocs, és pisze orr jellemezte. Aiden pont ezt mondhatta magáénak apja vonásai közül, s mivel lényegében szakasztott édesanyja volt, Travis annak is örült, hogy legalább ennyit sikerült átadnia magából a fiának.

- Apu - ismét könnyek szaladtak a szemébe, ahogy beleugrott a férfi nyakába. Erős kezek fogták át a derekát, lába elemelkedett a padlótól. Az apja magához ölelte, de olyan szorosan, ahogy talán még soha életében nem tette. Aiden a férfi vállába fúrta a fejét, hallotta, ahogyan apja is szipog, a teste enyhén rázkódott. Igaz, már régen nem voltak együtt szülei, ő tudta jól, hogy ugyanúgy szerették egymást, mint az esküvőjük napján.

- Pakolj össze, nem maradhatsz itt - motyogta Travis és letette a fiút. Aiden könnyeivel küszködve mászott fel az emeletre, benyitott a szobába, ahol az anyja aludt, és egy percre befeküdt a hatalmas, karamella színű díszpárnák közé. Tudta jól, hogy ha most elmegy, többé nem érezheti majd az illatot, ami a világot jelentette számára. Lehunyta  a szemét és szabadjára engedte érzelmeit. Csak sírt, hangosan és végeláthatatlanul. Hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, erős kezek fogták át apró vállait és húzták magukhoz. Akkor, abban a pillanatban tudta, hogy az apja soha többé nem lesz olyan közel hozzá érzelmileg, mint ezekben a percekben.